R-nek

“Látom magam a tükörben,

Tisztábban és élesebben.

A szabadság ízét érzem,

Tényleg újra élek, már nincs mitől félnem.,,

Szemem sugárzik az örömtől,

Testem csillog a nap fényétől.

Felszabadultam a fájdalomtól,

Kitörtem magamból.

Értelme van a napjaimnak,

Értelmet adtam magamnak.

Találkoztam vele,

S rám szegeződött barna szeme.

Lassan feledésbe merült a múltam,

Boldognak éreztem magam.

Köszönet!

Szerelem és szeretet...

Lelkem az övével egybefonódott,

Szívem darabja az övéhez kapcsolódott.

Keze puhán megérintett,

Bólintott és megértett.

Ajka erősen hozzám simult,

Izzó testünk egymáséhoz szorult.

Rád gondolok

És közben érzem, hogy egyre erősebb vagyok.

Újra tudok hangosakat nevetni,

Fájdalmat feledni.

Nem kínoznak többé a gondolatok,

Az, aki voltam, már nem vagyok.

Sokáig hazudtam másoknak és magamnak,

Nem érezhettem magam szabadnak.

Sebeket képezve,

Legbelül már teljesen szétesve.

Tudat alatt tudtam

És mégis hagytam.

Hagytam magam szenvedni

A romok közé zuhanni.

Mégis a mélyből felkerültem,

Magasan a felhők fölé léptem.

Arcomon az élet szó van írva,

Átölelem szorosan könnyekbe borulva.

Azt hittem, hogy nem fog menni,

De neki köszönhetően tudok szeretni és szerelmes lenni.

Mosolyom

Erőltetem.

Nem áll jól.

Zavarba vagyok a mosolyomtól.

Nekem ez nem megy,

Arcom akár a jéghegy.

Megfagyott.

Szépre gondolok,

Olvadni kezd az arcomról a hideg mocsok.

Ősz, emlékek, fekete madarak

Előcsalogatják ronda mosolyomat.

Nem tetszik.

Tükörbe nézem magamat,

Látom a kis ráncos körvonalakat.

Szeretek mosolyogni és hangosakat nevetni.

Nevetéssel fájdalmat elfeledni.

Ó.

A fájdalom.

Nem szabad sírnom.

Könnycsepp csak nevetéstől folyjon .

Könnycsepp csak mosolytól virágozzon.

Ezernyi gondolat.

Most már kacagok,

Levegőért kapkodok.

Még hangosabban, még.

Elég.

Ez már ijesztő.

Ördögi a hangom,

Talán le kellene állnom.

Bele fogok fulladni.

Nehéz visszafojtani.

Leállok,

Mert nem tetszik.

A fogam is látszik.

Komoly vagyok

És még ezen is mosolygok.

Mosolyom.

Néha csak úgy jön,

Hagyom, hogy elöntsön,

Hagyom, hogy behálózzon,

Hagyom, hogy néha akaratlanul arcomon uraljon.

Könny csordul ki szememből

Egyre csak gondolkodom,

Szememre már régóta nem jön álom.

Mintha félnék valamitől, remegek.

Percenként a magam poklába süllyedek.

Hiányzik a gyengédség.

Annyi fájdalom és keserűség,

Mintha sötét erőként mozogna bennem,

Visszafojtom düh kitörésem.

Feladom hát, könnyebb lesz szívemnek,

Átadom magam a kitörő érzéseknek.

Hadd ússzak a mély tengerben,

Hadd szálljak magasan a fellegekben.

Történjen bármi velem,

Csak ne legyen elpusztítva a lelkem.

Könny csordul ki szememből,

Mintha a fájdalom lassan távozna fejemből.

Végig folyik dermedt arcomon,

A levegőben hallom keserű sóhajom.

Egyre gyorsabban és sűrűbben kezd hullani,

Nem tudom már magam leállítani.

Áradnak belőlem egymás után,

Kezemre hull, megérint puhán.

Most már a hangomat sem tudom visszafojtani,

Egy szót sem tudok számon kiejteni.

Azt hittem, hogy kiáltottam,

De csak magamat sírni hallottam.

Néha-néha elcsuklott a hangom,

Megtöröltem könnyeimtől égő arcom.

Könnyebbnek érzem magam,

Mintha lebegnék minduntalan.

A sötét erő kiröppent belőlem,

Szárnyra kapott és eltűnt előlem,

De a nyoma megmaradt,

Égő sebhelyként bennem dagadt.

A szemeim is égnek, mintha lázas lennék,

A könnyeimtől azok, mintha véreznék.

Késő van már, szeretnék aludni.

Szeretnék gondolatból álomba merülni.

Fáj. Üres. Ég. Pusztít. Öl.

Fáj. Üres. Ég. Pusztít. Öl.

Meddig kínoz még?

Majd, ha eljön a vég?

Belekarmol szívembe,

Lehúz mélyen a végtelenbe.

Akár a méreg,

Testemben gyorsan szétterjed.

Fáj. Üres. Ég. Pusztít. Öl.

Szertefoszlott minden,

Hallom dübörgő szívverésem.

Testem a kiürültségtől véres.

Üres. Üres. Üres.

Páraként távozott belőlem,

Elvágta száraz lélegzetem.

Fáj. Üres. Ég. Pusztít. Öl.

Zúdulnak szememből a könnycseppek,

Testemből áradó melegtől tüzelek.

Égeti arcomat,

Elhomályosítja a tiszta pillanatokat.

Izzó parazsakból lángra lobban,

Lelkem időzített bombaként robban.

Fáj. Üres. Ég. Pusztít. Öl.

Ez volna a pusztítás.

A hiábavaló kiáltás.

A földbe tapos,

Az elmém zavaros.

Összeomlok,

Darabokra hullok.

Fáj. Üres. Ég. Pusztít. Öl.

Talán már nem is létezem,

Törölte az életem.

A világtól eltávolítva vagyok,

Kavarognak bennem a sötét gondolatok.

Széttépte érzéseimet,

A fájdalom próbál megölni engemet.

Test és vérem

Nem vagy egyedül a sötétben,

De mégis úgy érzem,

Hogy magányos vagy odalenn.

Nem hallhatja senki sem,

Ha félnél, vagy ha sírnál.

Könnyes lett a szemem.

Sírok és félek helyetted,

Te ezt már úgysem teheted meg.

És én sem, ha egyszer ott leszek melletted.

Úgy érzem, mintha még fiatal lennél,

De évek teltek el. Sok.

Ettől még nehezebb a teher mindennél.

Álmomban még nem jártál,

De nincs nap, hogy ne gondolnék rád.

Úgy, hogy még napvilágot is alig láttál.

Csak egy kép és a vérem, ami hozzád fűződik,

Nem láthattalak fényes napjaidban,

De még így is szívem hozzád kapcsolódik.

Hiába várlak nem jössz többé vissza.

Ez csak a képzelőerőm szüleménye,

Hisz nincs semmi a világon, ami visszahozna.

Fejem lehajtom.

Ebbe bele kell törődnöm,

Bárcsak álom lenne az egész. Ezt kívánom.

Felébredek egy reggeli napon,

Rám nézel, mosolyogsz és

Köszönsz nyugtató, mély hangon.

És én ekkor tudni fogom,

Hogy csak egy rossz álom volt.

Ezt a képet sokszor magam előtt látom.

Mindezt hiába képzelem.

Nem vagy itt,

Feleslegesen reménykedem.

Lehet, hogy bolondnak néznek az emberek.

Nem hibáztatom őket,

Mindenkiben vannak mélyen féltett érzések.

Nekem Te vagy!

Mesélnék rólad az embereknek, de nem tudok.

Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.

Mi az, amit rólad elmondhatok. (?)

Vajon szeretnéd a gitár hangját

Úgy, ahogy én?

És a csillagos éjszakát?

Elképzelem, hogyan is nézhetsz ki.

Vigyáznál rám mindig

És akkor nem bánthat senki.

Vajon hasonlítanánk egymásra?

Összeveszünk, aztán kibékülünk

És nyugodt szívvel fejem lehajtom válladra.

Nem hallhatom milyen a hangod,

Gyermekkorod milyen lett volna,

Nem láthatom már az arcod.

Mikor kimondom a neved,

Megrémiszt, hogy nem vagy mellettem,

Hogy érzéseimet nem érezheted.

Vajon hallod, amikor beszélek,

Amikor elakad a szavam,

Mert elöntöttek a könnyek?

És nem jutok szóhoz,

Mert annyira fáj,

Mintha hiányozna, hogy odahúzz magadhoz.

Érzed a fájdalmat,

Amikor magam alatt vagyok,

És nincs, aki megnyugtat?

Néha félek rád gondolni.

Félek, ha elöntenek a könnyes érzések

És olyankor nem tudok magammal mit kezdeni.

Nem ismerlek.

Mintha nem tudnám ki vagy.

Magamban magamtól kérdezgetek.

Választ eddig még nem kaptam.

Nem is fogok,

Hiába vártam.

De talán látsz engem

És őrangyalként vigyázol rám.

Éjjel csillagként ragyogsz az égen

És én csak nézlek,

Hosszú ideje már,

Fájdalomtól vérzek.

A sors kegyetlen volt veled.

Azt akartam, hogy élj,

De elvette tested és lelked.

Én is ott leszek.

Egy nap talán találkozunk,

A szemedbe nézhetek

Szorosan átölellek

És végre elmondhatom, hogy

Szeretlek!

Gondolatok

Nehéz gondolkodnom,

Egy tiszta gondolatot találnom.

Mert fáj. Egyre gyakrabban,

Megkövült testem mozdulatlan.

Fáj, ha csak eszembe jut,

Minden élő és haldokló részem most egybefut.

Már levegőt is nehéz vennem,

Mintha száz darabra tört volna a testem.

Beszívom a levegőt és kifújom

Hallom elakadó, remegő sóhajom.

A cigaretta füst megnyugtat,

Tüdőmben a levegőnek ad utat.

Néha nem értem miért gyötröm magam.

A gondolatoktól egyszer csak kiég majd az agyam.

Képtelen vagyok ellene cselekedni,

Akaratom ellenére kínozom és hagyom magam teljesen szétesni.

Várom, hogy valami történjen,

Hogy valaki leállítson. Vagy mégsem.

Felvetődik bennem tucatnyi kérdés,

Szétmarja lelkem ez a nyomasztó érzés.

Bizonytalan vagyok.

Válaszokat akarok!

Éjszakákon át sokszor gondolkodok.

Néha úgy érzem álmomban is sírok.

Napok óta nem látok tisztán,

Mintha lebegnék a szakadék legalján.

Egy centire az összeomlástól,

Egy mérföldnyire a felhőtlen boldogságtól.

Döntéseket kell hoznom,

Félek attól, hogy a rossz utat választom.

Haragszom magamra.

Néha nem tudok figyelni a szavaimra.

Mintha soha ki sem mondtam volna,

Mégis minden egyes porcikám mintha ez ellen harcolna.

Nem tudom, hogy meddig fogom bírni erővel,

A könnyeim is egyszerre hullnak az esővel.

Muszáj tennem valamit,

Folyton, csak hallgatom lelkem szomorú dalait

És nem látom a kiutat,

Nem érzem az erőmben levő vad állataimat.

Nehéz hordozni ezt a fájdalmat,

Elviselni a nem kívánt mélyben levő gondolatokat.

Mintha aludna

Megérezte, hogy már nincs sok hátra,

Sóhajtása ráragadt sima arcára.

Nem volt ereje megmozdulni sem,

Mintha láncok szorítanák feszesen.

Ágyában feküdt békés halálra várva,

Könnyektől vér eres szemeit a mennyezetre tárta.

Elképzelte élettel teli énjét,

Az emlékek halk zenéjét.

Mosolyog. A szeme úgy maradt.

A lelke lassan a fény felé haladt.

Csukd le szemeit, ő is ezt akarja

És így olyan mintha aludna.