Átsírt napok,
álmatlan éjszakák,
Fájdalmas múlt
színei lelkünket beborítják.
Mindenkiben van
egy parányi sötét erő,
Mely nem hagyja
nyugodni szívünket, ami oly égető.
Hatalma
szétszórja testünkben szürke porát,
Örökre magunkban
hordozzuk elszakíthatatlan láncát.
Éltem
megaláztatásban, földbe taposva,
De mégsem
könyörögtem térden állva.
Magányosan mély
depresszióba estem,
Arcomra eltorzult
fekete mintákat festettem.
Mintha egy sötét
démon megszállta volna a lelkemet,
De legbelül
tudtam, hogy le kell győznöm kínzó félelmemet.
Álarcos emberek
hazugsággal etettek,
Hátam mögött
irigy szemek figyeltek.
Késsel
kegyetlenül hátba szúrtak,
Vérző sebeim
idővel begyógyultak.
Kiáltottam s
közben a pokol tűzében égtem,
Testemet már
régen hallottnak hittem.
A reménysugár
szemem előtt csillogott,
Egy igaz barát,
segítő kezet nyújtott.
A sötét ködös
érzések lassan kezdtek eltávolodni,
Az emlékei bennem
maradnak, tudom, nem lehet elfeledni.
Sebezhető
szárnyaimat az égig emeltem,
A jelen színében
nyitott szemmel tovább éltem.
