Minden, mindenem

Valaki szólítgat engem,

Vagy csak képzelem?

Hallom suttogását,

Engem szólít, lát.

Cseng fülemben,

Dobolnak a háttérben.

Zene a mindenem,

S közben suttogja a nevem.

Érzem, hogy itt van mellettem.

Nem látom, de hallom és érzem.

Csodálatos vagy inkább borzalmas?

Megmozdult valami. Te jó ég! Hatalmas.

Ébredj fel!

Csak álmodom,

Álomvilágban utazom.

Lehet, hogy az egészet képzelem.

Mi történik velem?

Őrült vagyok?

A megbolondulás határán szállok?

Nem, nem lehet.

Számolom a másodperceket.

Egy, kettő, három,

Szemem lehunyom.

Négy, öt, hat…

Már nem hallom szavaimat.

Nem hallok már semmit

És nyugtalanít.

A csend, a magány, hogy elillant,

Mintha integetne, utoljára visszapillant.

Fáj.

Szívem, gondolataim, testem, lelkem, mindenem.

Minden szétfolyik bennem.

Jó, rossz, múlt és jelen,

Kudarc és győzelem.

Ezernyi mosoly, kacagás,

Rémület, hangos kiáltás.

Emlék, emberek

Félek.

Vágyaim, életem,

Minden, mindenem.

Magamra sem ismerek,

Ki vagyok? Értetlenül nézek.

Látom a vízben a tükörképem,

Mereven nézem.

Hullámzik,

Arcom lassan elmosódik.

Ez is csak egy álom.

Folyton csak ezt mondogatom.

Várom, hogy valaki megfogjon,

És csak annyit mondjon:

Álmodtál!

Nem jött senki, pedig vártam,

Ültem magányosan.

Szorulást éreztem szívemben,

Mintha meghalni készültem volna itt helyben.

Valami széttépett legbelül,

A sötét mozgott magam körül.

A dob, a halk zene,

Ahogyan lágyan csengett fülembe.

Amikor hallottam a hangját,

De nem láttam sötét árnyát.

Éreztem, hogy itt van mellettem,

Néha még a leheletétől is megrebbent a szemem.

És lehet, hogy az egész nem is álom,

Nem képzelődöm. Magamban mondom.

Mi van, ha eljött értem?

Ez lenne a végzetem?

Mi van, ha ez az utolsó napom?

Ez lenne a halálom?

És egyszer csak elveszik bennem

Minden, mindenem.

A múlt színei

 II

Átsírt napok, álmatlan éjszakák,

Fájdalmas múlt színei lelkünket beborítják.

Mindenkiben van egy parányi sötét erő,

Mely nem hagyja nyugodni szívünket, ami oly égető.

Hatalma szétszórja testünkben szürke porát,

Örökre magunkban hordozzuk elszakíthatatlan láncát.

Éltem megaláztatásban, földbe taposva,

De mégsem könyörögtem térden állva.

Magányosan mély depresszióba estem,

Arcomra eltorzult fekete mintákat festettem.

Mintha egy sötét démon megszállta volna a lelkemet,

De legbelül tudtam, hogy le kell győznöm kínzó félelmemet.

Álarcos emberek hazugsággal etettek,

Hátam mögött irigy szemek figyeltek.

Késsel kegyetlenül hátba szúrtak,

Vérző sebeim idővel begyógyultak.

Kiáltottam s közben a pokol tűzében égtem,

Testemet már régen hallottnak hittem.

A reménysugár szemem előtt csillogott,

Egy igaz barát, segítő kezet nyújtott.

A sötét ködös érzések lassan kezdtek eltávolodni,

Az emlékei bennem maradnak, tudom, nem lehet elfeledni.

Sebezhető szárnyaimat az égig emeltem,

A jelen színében nyitott szemmel tovább éltem.

A múlt színei

I

Tulajdonképpen mindenkiben benne vannak ezek a színek,

Örömteli pillanatok, érzések, ami tiszta, mint a lélek.

Fájdalom mentes napok, amikor rózsaszínben látják a világot

És nem ismerik a szürke bánatot.

Érezni a szabadság illatát a szívben,

Büszkén felvállalni magunkat az életben.

Bennem olyan emlékek lakoznak,

Amelyek testemben hevesen lángolnak.

Hiszen nem volt okom fájdalmat érezni,

De mégis valamitől mindig lehetett félni.

Ajándék vagy dicsérő szó, mosolyt csalt az arcomra,

S közben vidáman néztem a világra.

Szeretetben csak néha volt hiányom,

De mindig volt baráti támaszom.

Élveztem a napsugarat, ami a szemembe csillogott,

Néztem, ahogyan a madár a felhők között szállhatott.

Tisztán látom magamat a tükörben,

Ezek azok az örömteli érzések a múlt színében.

BL-nek

Egy lány, kinek szívén hatalmas kő élősködik.

Akár egy börtön ablakából kinézve látni, ahogyan hajnalodik,

Rabul ejtette teste mindenét, minden kis apró részét,

De szabadulni nem lehet, összeszorítja fájdalommal teli testét.

Minden, ami boldoggá tehetné, ami hozzá közel áll.

Megszokott emberek és érzések, mint egy eltévedt madár, csak körbe-körbe száll.

Most messze van eltávolítva a boldogságtól, kiéhezve a hiányra.

Végtelennek tűnő körforgás, egy jobb napra várva.

Gondolataiban a messzi távolba elkószál. Mozdulatlanul csak ül csendben.

Látni, ahogyan a remegő szája néha megmozdul fuldokló félelmében.

Elfojtja hatalmas sikolyát, sikoly mely élesebb a farkas üvöltésénél,

Érzések, melyek szétfolynak testében, akár az eltorzult színek egy festménynél.

Csak néhány percig tartó zavart gondolatai, erős hiányérzetet okozott benne,

Szemeit lehunyta, aludni nem tudott. Újra felült puha ágyába, mintha alvajáró lenne.

Vágyai követték teherrel teli útján. Néha is csak a  felszabadulás hangját hallhatta álmában,

Oly halkan és biztatóan, amit csak ő hallhatott, ami erőt adott kínzó fájdalmában.

Csak erre tudott gondolni, ez járt a fejében. Hogyan s mint tudna végleg boldog lenni?

Mint egy láncra vert rab, harcolt az igazáért. A szabadság illatát akarta érezni,

De félt rosszra gondolni, félt kimondani a rossz szót, az elveszett napokra gondolni.  

Számára a pokol tüze is jobbnak tűnt, úgy érezte ettől rosszabb nincs. Félt kiáltani.

Számlálta a napokat, órákat és perceket. Az unalom határán járt, fáradt lett.

Egy könnycsepp sem hagyta el csillogó szemét, de sokszor érezte, hogy sírnia kellett.

Tudta, hogy nem szabad feladni vágyát, tudta, hogy a remény még benne él.

A szíve mélyén éneklő fekete madár dalából csak ennyit tudott megjegyezni: minden rendben lesz, ne félj!

Hol van?

Hol van a szó, mely hatalmával nyugtat?

Hol van az a megértő tekintet, mely visszahozza vágyunkat?

Hol van az érintés, mely hozzásimul puha arcunkhoz?

Hol van az az emberi lélek, aki gyengéden odahúz magához?

Remény vesztésünk határán, elhullott könnyek szárnyán,

Szállunk a magasban, értelmetlenül, csapkodva vágyaink után.

Lehet, nem találunk semmit, csak a pusztaságot, a kihalt természetet.

Magányosan ülünk hideg szobánkban, sötét ajtók mögé zárva,

Fagyos tekintet, erősen dobogó szív. Hallom, ahogyan üt testünkbe láncolva,

Megakadt szempár, mozdulatlan test, mintha jégből lennénk.

Gyűlölöm ezt az érzést, oly égető. Mintha a szabadságtól eltávolítva élnénk.

Csak körbe-körbe forgunk saját tengelyünk körül,

A perceket számlálva. Vajon meddig? Mintha széthullanánk legbelül.

Érezni lehet a levegőt, mely átjárja testünk minden kis zugát,

Néha úgy érzem megfojt, nem enged el soha már.

Csend van körülöttem, de mégis hallani lehet az elfojtott sikoly hangját.

Mintha egy ismeretlen személy húzna a földön kegyetlenül,

Sebeket képezve testemen. Csak húz árkon-bokron keresztül.

Nem törődve a fájdalommal, mely belém vésődik mélyen,

Nem törődve az érzéssel, mely nyomot hagy száraz lelkemen.

Mint egy partra vetett bálna, csak fekszem kimerülten,

Egy tűt húzok ki szívemből, most is ott dobog a helye üresen.

Bilincs szorítja a lelkem, elszakítva az álmaimtól.

Elmerültem gondolataimban és újra megkérdezem magamtól:

  

Hol van a szó, mely hatalmával nyugtat?

Hol van az a megértő tekintet, mely visszahozza vágyunkat?

Hol van az érintés, mely hozzásimul puha arcunkhoz?

Hol van az az emberi lélek, aki gyengéden odahúz magához?

Egy pillanat

Mindenki életében van egy pillanat,

Amikor érezni a kínzó éles fájdalmat.

Megáll körülötte a világ,

Testünk minden része hangosan kiált.

Szavakat nehezen találunk,

Elveszett minden bátorságunk.

A sok szenvedést elmondanánk valakinek,

Megszabadulni terhünktől, ezzel talán segítenek.

De néha nincs szükségünk támaszra,

Inkább bánatot festünk arcunkra.

Magunkba fordulunk, egyedül harcolunk,

Egy szebb holnapra számítunk.

Egy perc fájdalom mintha örökkévalóság lenne,

Nem akar elmúlni, lelkünk már ég benne.

Édes álmokat szürke füstté alakít,

Néha életünk célját magunk előtt elvakít.

Az élet útján lassan haladunk,

Bonyodalmakba ütközünk, elesünk, de végül felállunk.

Még, ha lehetetlennek is tűnik, kiút mindig van,

Harcolok, azért amim van és nem adom fel magam.

Álom

Valamikor olyan mintha valóság lenne,

Múlt és jelen egyben élne.

Szörnyű gondolatok kószálnak bennem,

Mintha nem szabadna itt lennem.

Tiszta mozdulatokat érezni lehet,

A valóságban élek a föld felett.

Felriadok. Észre veszem, hogy csak fekszem,

Remegő testem megmozdul, félig nyitva a szemem.

Pár percig csak ülök és a sötétséget nézem,

Gondolataimban elvesztem valahol, félek.

Nem értem, hisz tudom, hogy álom volt

És mégis megkérdezem magamtól.

Megtörtént velem? Ez a valóság?

Nincs életem, de kint van a szabadság.

Folyton ez jár az eszemben,

De valahogy hiába törekszem.

Lassan kezdek magamhoz térni,

Egyedül vagyok, nincs mitől félni.

Végig fut az agyamon egy apró gondolat,

Valóságnak tűnt és mégis minden alkalommal bennem maradt.

Gyilkosság

Kellemes és hosszú őszi éjszaka volt,

Érezni lehetett a nyugalmat s közben a szél éneke szólt.

A fákról arany színű levelek hullottak,

Vándorló madarak még szabadon szállhattak.

Egy fiatal lány a sötétben egyedül indult haza,
Sietett otthonába, nem fordult hátra.
A szél hirtelen megállt, teste nem mozdult,

Érezte, hogy valami történni fog, megrémült.

Egy idegen közeledett feléje feketében,

Nem lehetett látni arcát a sötétségben.

A lány még mindig egy helyben állt,

Egyedül. Már egy vándorló madár sem szállt.

Az idegen egyre közelebb és közelebb került a lányhoz,

Egy gyors mozdulattal megragadta fiatal testét, odahúzta magához.

Kést szegezett a szívéhez, gondolkodás nélkül beleszúrta.

A lány menekülni nem tudott, sikoltozott, de hiába. Senki sem hallotta.

Pár percig tartott csak szenvedése, még lélegzett.

Akár az örökkévalóság. Szemeit nyitva tartotta, minden véres lett.

Kegyetlenül kihúzta a kést az idegen és tovább állt, mintha mi sem történt volna,

A lány összerogyott, pár szót még talán szólt volna.

Nem hibázott, csak haza akart jutni,

Az idegen gyilkos nem hagyta futni.

Fájdalommal teli lelke lassan lenyugodott,

Csak feküdt, nem mozdult. Teste már halott volt.

Boszorkány

Sötét ködös éjszaka.

Hideg erdő közepében,

Érezni illatát a fák sűrűjében.

Telihold.

Csillag nem ragyog az égen,

A hold már csak halvány színben.

Csend.

Madár sem száll, egy lélek sincs

Kihalt minden, itt élet nincs.

Félelem.

Hirtelen a sötétségben,

Megjelenik feketében.

Titokzatos.

Hosszú fekete haja földig ér,

Zöld szeme, száján vér.

Lassan elindul, ruháját megmozgatja a szél,

Szemei kitágulnak, semmitől sem fél.

A fák mintha utat mutatnának neki,

Nem állhat útjába már senki.

Erősödik megbabonázó tekintete,

Bosszútól égő testét megidézte.

Eltűnik lassan a fák között,

Felnéz az égre, mindenek felett.

A hatalom benne él,

Hangja széllel egybeér.

Átkot dob a földre,

Aki él s megérdemli, lehet, hogy megérte.

Seprűjét gyorsan kezébe vette.

Majd felszállt az egekbe.

Eltűnt a hatalmas sötétségben,

Boszorkány járt a fák sűrűjében.

Elképzelt halál

Kinyitom szemeim, elvakít a félelem

Aztán lehunyom, sötétség a mindenem.

Hosszú órákig fekszem az ágyon,

Csendben, mozdulatlanul, kicsit már fázom.

Gondolataim más világba tértek el.

Egy olyan világba, ahol már nem létezem.

Száz kérdés motoszkál bennem,

Nem hagyja nyugodni lázadó lelkem.

Választ nehezen találok,

Gondolkodom, tanácstalan vagyok.

Elképzelem, ahogyan koporsóban fekszem,

Porrá váló halott testem.

Halál után is van élet?

Vajon mit érezhetek?

Nem hallok már hangokat,

Nem érzek már szagokat.

Színes világ a föld felett,

Koporsómban fekete leszek.

Nem értem. Mi az, ami visszataszít?

Mi az, ami nem szabadít?

Vajon, tényleg nem élek?

Vagy ez csak egy álom és nem ébredek.

Szellemként járom a világot?

Vagy eltévedtem, de hiába kiáltok.

Hideg, hát borzongató félelem,

Az ágyamban fekszem, de mégsem létezem.

Megsimogatom fekete hajamat,

Hosszú és selymes. Eltakarja arcomat.

Nyugtató. Illatát még érezni lehet,

A félelmem eltűnik, lassan már felébredek.

Elképzelem. Mélyen lent a sötétben,

Egyedül, de mégis halottak körében.

Elszállt emlékek, emberek és évek,

Már semmim sem marad, csak a tiszta lélek.

Utolsó napomon, talán, majd így érzek,

Nem tudhatom, hiszen még élek.

Halálod napján

Eltemették fényes szemed

Egy új temető,egy új lélek

Nem látod e nyomorult világot többé

Csak a sötét hatalmat, ami megmaradt.

Fiatal tested,most porrá válik,

Szürke színben pompázik.

Elmúlt a reménység,minden kívánság

Szemed előtt örök sötétség.

Árnyékok és kék lángok rád mutatnak,

Hosszútávú vágyak és álmok elmaradnak.

Szívedben borzalmak,arcodon bánat,

Melyben el kell viselni az örök fájdalmat.

Lelked mélyén énekelsz hangosan

Még mindig hallom,minden alkalommal.

Virágok borítják harmatos sírodat,

Gyertyák égnek,leírják minden szavadat.

Sóhaj és szomorúság ebben a világban,

Magamat látom az akácfa virágában.

Ismeretlen sötétség most a jelened,

Száz meg száz halott lélek fekszik melletted.

Nem tudod már, hogy ki szeret,

Lassan elfelednek az emberek.

Csillagos éjszaka áll előtted,

Nyugodt álmod most újra és újra átélheted.

Lelked a mennybe távozott,

Nem tudod, de a világ már régen elátkozott.

Elátkozott világban élünk,

Talán, mi is egyszer a mennybe térünk.

Halálod napján,feketébe öltözünk,

Csak egy kívánság,maradj velünk.

Egy nap,elmegyek érted,meglátod.

Halálom napján,örökre veled maradhatok.

Tudat alatt (i)

Egy hely, ahova nem szabad mennem.

Amiről nem szabad beszélnem, de mégis megteszem.

Ártatlan távolság, egy könnycsepp szememben.

Egy hely, ahova nem szabad mennem.

Akaratom ellenére, mégis rabja lettem.

Menekültem könnyes szemmel

És közben a csillagokat néztem.

Akaratom ellenére, mégis rabja lettem.

Ez az az élet, ahol én már elestem.

És így ő lett a hatalom bennem.

Hatalom, amely fáj és nem gyógyít

Ez az az élet, ahol én már elestem.

Mint egy régi emlék, valahol bennem él.

Halott lélek, vonzó fekete távolság.

Fájdalom és keserűség.

Mint egy régi emlék, valahol bennem él.

Minden, ami valaha létezett.

Halott idő, halott emberek

Most engem gyötör, mint egy régi emlék.

Minden, ami valaha létezett.

Lehet, hogy álom az egész vagy tévedek?

Könnyes szemem kinyitom, ezt az életet már ismerem.

Elveszett álmok, ártatlan távolság

Álmodom az egészet, nem tévedek.

Rossz emlék

Valahol bennem él mélyen,

Ettől a gondolattól izgatottan lélegzem.

Szívem azonnal összeszorul,

Szemem apró könnyekbe borul.

Ugyanaz az érzés elvakít,

Nincs ami tőle megszabadít.

Visszatérnek, újra és újra,

Izzadó testemet  átszúrja.

Éles, kínzó fájdalom,

Nem akarom, de fáj nagyon.

Hosszú órákig gyötör,

Lelkemen lassan áttör.

Menekülnék előle , de nem tudok,

Mégis csak arra gondolok.

Kezeim remegni kezdenek,

Erőtlen és mozdulatlan leszek.

Mintha két világban élnék,

A valóság és a rossz emlék.

Minden nap eszembe jut,

Minden kép az agyamon átfut.

Kitörnék magamból szívesen,

De megjelenik a félelem a szememben.

Inkább csendben sírni fogok,

Egy újabb rossz emléket nem akarok.

A sok kérdés válaszok nélkül,

Talán nem is lesz,már kihűlt.

Emberek, kik ezt tették velem,

Nagy fájdalmat okoztak nekem.

Feledni soha nem fogom,

De megbosszulni sem akarom.

Az én lelkem tiszta marad,

De a rossz emlék, örökre bennem ragad.

Depresszió

Gondolataim zavaros irányba tértek el,

A mozgásom szegényebbé vállt

Hangom gyenge,elhaló terhet visel.

Jövőmet sötétnek és reménytelennek látom,

Talán egy nap majd jobb lesz

De lehet, hogy hiába várom.

Egyedül vagyok,az ágyon fekszem,

Nem látom értelmét a felkelésnek

A világ számomra megszűnt,nem létezem.

Lassan lehunyom fáradt szemem,

Néha nevetek, de valójában sírni tudnék

Legbelül üres minden,ismeretlen.

Elveszettnek érzem magam,

Kell egy hely, ahol elsüllyedhetek

Semmit sem ér már a szavam.

Érzem, ahogyan zuhanok,

Testem megrándul a félelemtől

A rossz felé haladok.

Erőtlen és szótlan lettem,

Talán gyűlölet amit érzek?

Semmiképpen sem, az nem lehet.

Próbálok erőt gyűjteni magamon,

Lassan hajnalodik,a nap új színben mutatkozik

Megkérdezem magamtól, vajon látni-e fogom?