BL-nek

Egy lány, kinek szívén hatalmas kő élősködik.

Akár egy börtön ablakából kinézve látni, ahogyan hajnalodik,

Rabul ejtette teste mindenét, minden kis apró részét,

De szabadulni nem lehet, összeszorítja fájdalommal teli testét.

Minden, ami boldoggá tehetné, ami hozzá közel áll.

Megszokott emberek és érzések, mint egy eltévedt madár, csak körbe-körbe száll.

Most messze van eltávolítva a boldogságtól, kiéhezve a hiányra.

Végtelennek tűnő körforgás, egy jobb napra várva.

Gondolataiban a messzi távolba elkószál. Mozdulatlanul csak ül csendben.

Látni, ahogyan a remegő szája néha megmozdul fuldokló félelmében.

Elfojtja hatalmas sikolyát, sikoly mely élesebb a farkas üvöltésénél,

Érzések, melyek szétfolynak testében, akár az eltorzult színek egy festménynél.

Csak néhány percig tartó zavart gondolatai, erős hiányérzetet okozott benne,

Szemeit lehunyta, aludni nem tudott. Újra felült puha ágyába, mintha alvajáró lenne.

Vágyai követték teherrel teli útján. Néha is csak a  felszabadulás hangját hallhatta álmában,

Oly halkan és biztatóan, amit csak ő hallhatott, ami erőt adott kínzó fájdalmában.

Csak erre tudott gondolni, ez járt a fejében. Hogyan s mint tudna végleg boldog lenni?

Mint egy láncra vert rab, harcolt az igazáért. A szabadság illatát akarta érezni,

De félt rosszra gondolni, félt kimondani a rossz szót, az elveszett napokra gondolni.  

Számára a pokol tüze is jobbnak tűnt, úgy érezte ettől rosszabb nincs. Félt kiáltani.

Számlálta a napokat, órákat és perceket. Az unalom határán járt, fáradt lett.

Egy könnycsepp sem hagyta el csillogó szemét, de sokszor érezte, hogy sírnia kellett.

Tudta, hogy nem szabad feladni vágyát, tudta, hogy a remény még benne él.

A szíve mélyén éneklő fekete madár dalából csak ennyit tudott megjegyezni: minden rendben lesz, ne félj!