Hol van a szó,
mely hatalmával nyugtat?
Hol van az a megértő
tekintet, mely visszahozza vágyunkat?
Hol van az
érintés, mely hozzásimul puha arcunkhoz?
Hol van az az
emberi lélek, aki gyengéden odahúz magához?
Remény vesztésünk
határán, elhullott könnyek szárnyán,
Szállunk a
magasban, értelmetlenül, csapkodva vágyaink után.
Lehet, nem
találunk semmit, csak a pusztaságot, a kihalt természetet.
Magányosan ülünk
hideg szobánkban, sötét ajtók mögé zárva,
Fagyos tekintet,
erősen dobogó szív. Hallom, ahogyan üt testünkbe láncolva,
Megakadt szempár,
mozdulatlan test, mintha jégből lennénk.
Gyűlölöm ezt az
érzést, oly égető. Mintha a szabadságtól eltávolítva élnénk.
Csak körbe-körbe
forgunk saját tengelyünk körül,
A perceket
számlálva. Vajon meddig? Mintha széthullanánk legbelül.
Érezni lehet a
levegőt, mely átjárja testünk minden kis zugát,
Néha úgy érzem
megfojt, nem enged el soha már.
Csend van
körülöttem, de mégis hallani lehet az elfojtott sikoly hangját.
Mintha egy
ismeretlen személy húzna a földön kegyetlenül,
Sebeket képezve
testemen. Csak húz árkon-bokron keresztül.
Nem törődve a
fájdalommal, mely belém vésődik mélyen,
Nem törődve az
érzéssel, mely nyomot hagy száraz lelkemen.
Mint egy partra
vetett bálna, csak fekszem kimerülten,
Egy tűt húzok ki
szívemből, most is ott dobog a helye üresen.
Bilincs szorítja
a lelkem, elszakítva az álmaimtól.
Elmerültem
gondolataimban és újra megkérdezem magamtól:
Hol van a szó,
mely hatalmával nyugtat?
Hol van az a
megértő tekintet, mely visszahozza vágyunkat?
Hol van az
érintés, mely hozzásimul puha arcunkhoz?
Hol van az az
emberi lélek, aki gyengéden odahúz magához?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése