A múlt színei

I

Tulajdonképpen mindenkiben benne vannak ezek a színek,

Örömteli pillanatok, érzések, ami tiszta, mint a lélek.

Fájdalom mentes napok, amikor rózsaszínben látják a világot

És nem ismerik a szürke bánatot.

Érezni a szabadság illatát a szívben,

Büszkén felvállalni magunkat az életben.

Bennem olyan emlékek lakoznak,

Amelyek testemben hevesen lángolnak.

Hiszen nem volt okom fájdalmat érezni,

De mégis valamitől mindig lehetett félni.

Ajándék vagy dicsérő szó, mosolyt csalt az arcomra,

S közben vidáman néztem a világra.

Szeretetben csak néha volt hiányom,

De mindig volt baráti támaszom.

Élveztem a napsugarat, ami a szemembe csillogott,

Néztem, ahogyan a madár a felhők között szállhatott.

Tisztán látom magamat a tükörben,

Ezek azok az örömteli érzések a múlt színében.

BL-nek

Egy lány, kinek szívén hatalmas kő élősködik.

Akár egy börtön ablakából kinézve látni, ahogyan hajnalodik,

Rabul ejtette teste mindenét, minden kis apró részét,

De szabadulni nem lehet, összeszorítja fájdalommal teli testét.

Minden, ami boldoggá tehetné, ami hozzá közel áll.

Megszokott emberek és érzések, mint egy eltévedt madár, csak körbe-körbe száll.

Most messze van eltávolítva a boldogságtól, kiéhezve a hiányra.

Végtelennek tűnő körforgás, egy jobb napra várva.

Gondolataiban a messzi távolba elkószál. Mozdulatlanul csak ül csendben.

Látni, ahogyan a remegő szája néha megmozdul fuldokló félelmében.

Elfojtja hatalmas sikolyát, sikoly mely élesebb a farkas üvöltésénél,

Érzések, melyek szétfolynak testében, akár az eltorzult színek egy festménynél.

Csak néhány percig tartó zavart gondolatai, erős hiányérzetet okozott benne,

Szemeit lehunyta, aludni nem tudott. Újra felült puha ágyába, mintha alvajáró lenne.

Vágyai követték teherrel teli útján. Néha is csak a  felszabadulás hangját hallhatta álmában,

Oly halkan és biztatóan, amit csak ő hallhatott, ami erőt adott kínzó fájdalmában.

Csak erre tudott gondolni, ez járt a fejében. Hogyan s mint tudna végleg boldog lenni?

Mint egy láncra vert rab, harcolt az igazáért. A szabadság illatát akarta érezni,

De félt rosszra gondolni, félt kimondani a rossz szót, az elveszett napokra gondolni.  

Számára a pokol tüze is jobbnak tűnt, úgy érezte ettől rosszabb nincs. Félt kiáltani.

Számlálta a napokat, órákat és perceket. Az unalom határán járt, fáradt lett.

Egy könnycsepp sem hagyta el csillogó szemét, de sokszor érezte, hogy sírnia kellett.

Tudta, hogy nem szabad feladni vágyát, tudta, hogy a remény még benne él.

A szíve mélyén éneklő fekete madár dalából csak ennyit tudott megjegyezni: minden rendben lesz, ne félj!

Hol van?

Hol van a szó, mely hatalmával nyugtat?

Hol van az a megértő tekintet, mely visszahozza vágyunkat?

Hol van az érintés, mely hozzásimul puha arcunkhoz?

Hol van az az emberi lélek, aki gyengéden odahúz magához?

Remény vesztésünk határán, elhullott könnyek szárnyán,

Szállunk a magasban, értelmetlenül, csapkodva vágyaink után.

Lehet, nem találunk semmit, csak a pusztaságot, a kihalt természetet.

Magányosan ülünk hideg szobánkban, sötét ajtók mögé zárva,

Fagyos tekintet, erősen dobogó szív. Hallom, ahogyan üt testünkbe láncolva,

Megakadt szempár, mozdulatlan test, mintha jégből lennénk.

Gyűlölöm ezt az érzést, oly égető. Mintha a szabadságtól eltávolítva élnénk.

Csak körbe-körbe forgunk saját tengelyünk körül,

A perceket számlálva. Vajon meddig? Mintha széthullanánk legbelül.

Érezni lehet a levegőt, mely átjárja testünk minden kis zugát,

Néha úgy érzem megfojt, nem enged el soha már.

Csend van körülöttem, de mégis hallani lehet az elfojtott sikoly hangját.

Mintha egy ismeretlen személy húzna a földön kegyetlenül,

Sebeket képezve testemen. Csak húz árkon-bokron keresztül.

Nem törődve a fájdalommal, mely belém vésődik mélyen,

Nem törődve az érzéssel, mely nyomot hagy száraz lelkemen.

Mint egy partra vetett bálna, csak fekszem kimerülten,

Egy tűt húzok ki szívemből, most is ott dobog a helye üresen.

Bilincs szorítja a lelkem, elszakítva az álmaimtól.

Elmerültem gondolataimban és újra megkérdezem magamtól:

  

Hol van a szó, mely hatalmával nyugtat?

Hol van az a megértő tekintet, mely visszahozza vágyunkat?

Hol van az érintés, mely hozzásimul puha arcunkhoz?

Hol van az az emberi lélek, aki gyengéden odahúz magához?