R-nek

“Látom magam a tükörben,

Tisztábban és élesebben.

A szabadság ízét érzem,

Tényleg újra élek, már nincs mitől félnem.,,

Szemem sugárzik az örömtől,

Testem csillog a nap fényétől.

Felszabadultam a fájdalomtól,

Kitörtem magamból.

Értelme van a napjaimnak,

Értelmet adtam magamnak.

Találkoztam vele,

S rám szegeződött barna szeme.

Lassan feledésbe merült a múltam,

Boldognak éreztem magam.

Köszönet!

Szerelem és szeretet...

Lelkem az övével egybefonódott,

Szívem darabja az övéhez kapcsolódott.

Keze puhán megérintett,

Bólintott és megértett.

Ajka erősen hozzám simult,

Izzó testünk egymáséhoz szorult.

Rád gondolok

És közben érzem, hogy egyre erősebb vagyok.

Újra tudok hangosakat nevetni,

Fájdalmat feledni.

Nem kínoznak többé a gondolatok,

Az, aki voltam, már nem vagyok.

Sokáig hazudtam másoknak és magamnak,

Nem érezhettem magam szabadnak.

Sebeket képezve,

Legbelül már teljesen szétesve.

Tudat alatt tudtam

És mégis hagytam.

Hagytam magam szenvedni

A romok közé zuhanni.

Mégis a mélyből felkerültem,

Magasan a felhők fölé léptem.

Arcomon az élet szó van írva,

Átölelem szorosan könnyekbe borulva.

Azt hittem, hogy nem fog menni,

De neki köszönhetően tudok szeretni és szerelmes lenni.

Mosolyom

Erőltetem.

Nem áll jól.

Zavarba vagyok a mosolyomtól.

Nekem ez nem megy,

Arcom akár a jéghegy.

Megfagyott.

Szépre gondolok,

Olvadni kezd az arcomról a hideg mocsok.

Ősz, emlékek, fekete madarak

Előcsalogatják ronda mosolyomat.

Nem tetszik.

Tükörbe nézem magamat,

Látom a kis ráncos körvonalakat.

Szeretek mosolyogni és hangosakat nevetni.

Nevetéssel fájdalmat elfeledni.

Ó.

A fájdalom.

Nem szabad sírnom.

Könnycsepp csak nevetéstől folyjon .

Könnycsepp csak mosolytól virágozzon.

Ezernyi gondolat.

Most már kacagok,

Levegőért kapkodok.

Még hangosabban, még.

Elég.

Ez már ijesztő.

Ördögi a hangom,

Talán le kellene állnom.

Bele fogok fulladni.

Nehéz visszafojtani.

Leállok,

Mert nem tetszik.

A fogam is látszik.

Komoly vagyok

És még ezen is mosolygok.

Mosolyom.

Néha csak úgy jön,

Hagyom, hogy elöntsön,

Hagyom, hogy behálózzon,

Hagyom, hogy néha akaratlanul arcomon uraljon.

Könny csordul ki szememből

Egyre csak gondolkodom,

Szememre már régóta nem jön álom.

Mintha félnék valamitől, remegek.

Percenként a magam poklába süllyedek.

Hiányzik a gyengédség.

Annyi fájdalom és keserűség,

Mintha sötét erőként mozogna bennem,

Visszafojtom düh kitörésem.

Feladom hát, könnyebb lesz szívemnek,

Átadom magam a kitörő érzéseknek.

Hadd ússzak a mély tengerben,

Hadd szálljak magasan a fellegekben.

Történjen bármi velem,

Csak ne legyen elpusztítva a lelkem.

Könny csordul ki szememből,

Mintha a fájdalom lassan távozna fejemből.

Végig folyik dermedt arcomon,

A levegőben hallom keserű sóhajom.

Egyre gyorsabban és sűrűbben kezd hullani,

Nem tudom már magam leállítani.

Áradnak belőlem egymás után,

Kezemre hull, megérint puhán.

Most már a hangomat sem tudom visszafojtani,

Egy szót sem tudok számon kiejteni.

Azt hittem, hogy kiáltottam,

De csak magamat sírni hallottam.

Néha-néha elcsuklott a hangom,

Megtöröltem könnyeimtől égő arcom.

Könnyebbnek érzem magam,

Mintha lebegnék minduntalan.

A sötét erő kiröppent belőlem,

Szárnyra kapott és eltűnt előlem,

De a nyoma megmaradt,

Égő sebhelyként bennem dagadt.

A szemeim is égnek, mintha lázas lennék,

A könnyeimtől azok, mintha véreznék.

Késő van már, szeretnék aludni.

Szeretnék gondolatból álomba merülni.

Fáj. Üres. Ég. Pusztít. Öl.

Fáj. Üres. Ég. Pusztít. Öl.

Meddig kínoz még?

Majd, ha eljön a vég?

Belekarmol szívembe,

Lehúz mélyen a végtelenbe.

Akár a méreg,

Testemben gyorsan szétterjed.

Fáj. Üres. Ég. Pusztít. Öl.

Szertefoszlott minden,

Hallom dübörgő szívverésem.

Testem a kiürültségtől véres.

Üres. Üres. Üres.

Páraként távozott belőlem,

Elvágta száraz lélegzetem.

Fáj. Üres. Ég. Pusztít. Öl.

Zúdulnak szememből a könnycseppek,

Testemből áradó melegtől tüzelek.

Égeti arcomat,

Elhomályosítja a tiszta pillanatokat.

Izzó parazsakból lángra lobban,

Lelkem időzített bombaként robban.

Fáj. Üres. Ég. Pusztít. Öl.

Ez volna a pusztítás.

A hiábavaló kiáltás.

A földbe tapos,

Az elmém zavaros.

Összeomlok,

Darabokra hullok.

Fáj. Üres. Ég. Pusztít. Öl.

Talán már nem is létezem,

Törölte az életem.

A világtól eltávolítva vagyok,

Kavarognak bennem a sötét gondolatok.

Széttépte érzéseimet,

A fájdalom próbál megölni engemet.