Könny csordul ki szememből

Egyre csak gondolkodom,

Szememre már régóta nem jön álom.

Mintha félnék valamitől, remegek.

Percenként a magam poklába süllyedek.

Hiányzik a gyengédség.

Annyi fájdalom és keserűség,

Mintha sötét erőként mozogna bennem,

Visszafojtom düh kitörésem.

Feladom hát, könnyebb lesz szívemnek,

Átadom magam a kitörő érzéseknek.

Hadd ússzak a mély tengerben,

Hadd szálljak magasan a fellegekben.

Történjen bármi velem,

Csak ne legyen elpusztítva a lelkem.

Könny csordul ki szememből,

Mintha a fájdalom lassan távozna fejemből.

Végig folyik dermedt arcomon,

A levegőben hallom keserű sóhajom.

Egyre gyorsabban és sűrűbben kezd hullani,

Nem tudom már magam leállítani.

Áradnak belőlem egymás után,

Kezemre hull, megérint puhán.

Most már a hangomat sem tudom visszafojtani,

Egy szót sem tudok számon kiejteni.

Azt hittem, hogy kiáltottam,

De csak magamat sírni hallottam.

Néha-néha elcsuklott a hangom,

Megtöröltem könnyeimtől égő arcom.

Könnyebbnek érzem magam,

Mintha lebegnék minduntalan.

A sötét erő kiröppent belőlem,

Szárnyra kapott és eltűnt előlem,

De a nyoma megmaradt,

Égő sebhelyként bennem dagadt.

A szemeim is égnek, mintha lázas lennék,

A könnyeimtől azok, mintha véreznék.

Késő van már, szeretnék aludni.

Szeretnék gondolatból álomba merülni.