Boszorkány

Sötét ködös éjszaka.

Hideg erdő közepében,

Érezni illatát a fák sűrűjében.

Telihold.

Csillag nem ragyog az égen,

A hold már csak halvány színben.

Csend.

Madár sem száll, egy lélek sincs

Kihalt minden, itt élet nincs.

Félelem.

Hirtelen a sötétségben,

Megjelenik feketében.

Titokzatos.

Hosszú fekete haja földig ér,

Zöld szeme, száján vér.

Lassan elindul, ruháját megmozgatja a szél,

Szemei kitágulnak, semmitől sem fél.

A fák mintha utat mutatnának neki,

Nem állhat útjába már senki.

Erősödik megbabonázó tekintete,

Bosszútól égő testét megidézte.

Eltűnik lassan a fák között,

Felnéz az égre, mindenek felett.

A hatalom benne él,

Hangja széllel egybeér.

Átkot dob a földre,

Aki él s megérdemli, lehet, hogy megérte.

Seprűjét gyorsan kezébe vette.

Majd felszállt az egekbe.

Eltűnt a hatalmas sötétségben,

Boszorkány járt a fák sűrűjében.

Elképzelt halál

Kinyitom szemeim, elvakít a félelem

Aztán lehunyom, sötétség a mindenem.

Hosszú órákig fekszem az ágyon,

Csendben, mozdulatlanul, kicsit már fázom.

Gondolataim más világba tértek el.

Egy olyan világba, ahol már nem létezem.

Száz kérdés motoszkál bennem,

Nem hagyja nyugodni lázadó lelkem.

Választ nehezen találok,

Gondolkodom, tanácstalan vagyok.

Elképzelem, ahogyan koporsóban fekszem,

Porrá váló halott testem.

Halál után is van élet?

Vajon mit érezhetek?

Nem hallok már hangokat,

Nem érzek már szagokat.

Színes világ a föld felett,

Koporsómban fekete leszek.

Nem értem. Mi az, ami visszataszít?

Mi az, ami nem szabadít?

Vajon, tényleg nem élek?

Vagy ez csak egy álom és nem ébredek.

Szellemként járom a világot?

Vagy eltévedtem, de hiába kiáltok.

Hideg, hát borzongató félelem,

Az ágyamban fekszem, de mégsem létezem.

Megsimogatom fekete hajamat,

Hosszú és selymes. Eltakarja arcomat.

Nyugtató. Illatát még érezni lehet,

A félelmem eltűnik, lassan már felébredek.

Elképzelem. Mélyen lent a sötétben,

Egyedül, de mégis halottak körében.

Elszállt emlékek, emberek és évek,

Már semmim sem marad, csak a tiszta lélek.

Utolsó napomon, talán, majd így érzek,

Nem tudhatom, hiszen még élek.

Halálod napján

Eltemették fényes szemed

Egy új temető,egy új lélek

Nem látod e nyomorult világot többé

Csak a sötét hatalmat, ami megmaradt.

Fiatal tested,most porrá válik,

Szürke színben pompázik.

Elmúlt a reménység,minden kívánság

Szemed előtt örök sötétség.

Árnyékok és kék lángok rád mutatnak,

Hosszútávú vágyak és álmok elmaradnak.

Szívedben borzalmak,arcodon bánat,

Melyben el kell viselni az örök fájdalmat.

Lelked mélyén énekelsz hangosan

Még mindig hallom,minden alkalommal.

Virágok borítják harmatos sírodat,

Gyertyák égnek,leírják minden szavadat.

Sóhaj és szomorúság ebben a világban,

Magamat látom az akácfa virágában.

Ismeretlen sötétség most a jelened,

Száz meg száz halott lélek fekszik melletted.

Nem tudod már, hogy ki szeret,

Lassan elfelednek az emberek.

Csillagos éjszaka áll előtted,

Nyugodt álmod most újra és újra átélheted.

Lelked a mennybe távozott,

Nem tudod, de a világ már régen elátkozott.

Elátkozott világban élünk,

Talán, mi is egyszer a mennybe térünk.

Halálod napján,feketébe öltözünk,

Csak egy kívánság,maradj velünk.

Egy nap,elmegyek érted,meglátod.

Halálom napján,örökre veled maradhatok.

Tudat alatt (i)

Egy hely, ahova nem szabad mennem.

Amiről nem szabad beszélnem, de mégis megteszem.

Ártatlan távolság, egy könnycsepp szememben.

Egy hely, ahova nem szabad mennem.

Akaratom ellenére, mégis rabja lettem.

Menekültem könnyes szemmel

És közben a csillagokat néztem.

Akaratom ellenére, mégis rabja lettem.

Ez az az élet, ahol én már elestem.

És így ő lett a hatalom bennem.

Hatalom, amely fáj és nem gyógyít

Ez az az élet, ahol én már elestem.

Mint egy régi emlék, valahol bennem él.

Halott lélek, vonzó fekete távolság.

Fájdalom és keserűség.

Mint egy régi emlék, valahol bennem él.

Minden, ami valaha létezett.

Halott idő, halott emberek

Most engem gyötör, mint egy régi emlék.

Minden, ami valaha létezett.

Lehet, hogy álom az egész vagy tévedek?

Könnyes szemem kinyitom, ezt az életet már ismerem.

Elveszett álmok, ártatlan távolság

Álmodom az egészet, nem tévedek.

Rossz emlék

Valahol bennem él mélyen,

Ettől a gondolattól izgatottan lélegzem.

Szívem azonnal összeszorul,

Szemem apró könnyekbe borul.

Ugyanaz az érzés elvakít,

Nincs ami tőle megszabadít.

Visszatérnek, újra és újra,

Izzadó testemet  átszúrja.

Éles, kínzó fájdalom,

Nem akarom, de fáj nagyon.

Hosszú órákig gyötör,

Lelkemen lassan áttör.

Menekülnék előle , de nem tudok,

Mégis csak arra gondolok.

Kezeim remegni kezdenek,

Erőtlen és mozdulatlan leszek.

Mintha két világban élnék,

A valóság és a rossz emlék.

Minden nap eszembe jut,

Minden kép az agyamon átfut.

Kitörnék magamból szívesen,

De megjelenik a félelem a szememben.

Inkább csendben sírni fogok,

Egy újabb rossz emléket nem akarok.

A sok kérdés válaszok nélkül,

Talán nem is lesz,már kihűlt.

Emberek, kik ezt tették velem,

Nagy fájdalmat okoztak nekem.

Feledni soha nem fogom,

De megbosszulni sem akarom.

Az én lelkem tiszta marad,

De a rossz emlék, örökre bennem ragad.